A kutya vacsorája

Rohanás, mint általában. Csak, még egy gyors telefon. Mobil, akkoriban persze, még sehol, nagyon gazdagéknál, és külföldön sem. Talán valamelyik tudományos fantasztikus könyvben, - ha jól rémlik a Borkmann-villa titkában, - olvastam rádiótelefonról, mint a technika csodás, és kivételes vívmányáról. No, szóval, muszáj telefonálnom.

Vannak dolgok, amik az ember számára természetesek, másoknak megdöbbentőek. Vagy legalábbis érthetetlenek, értelmetlenek, furcsák.

Valószínűleg így van ez a "gyerek" szóval is - amit olykor helyettesíthet a kölök, kölyök, kicsi, vagy bébi, baba. Nem tudom, hogyan, miért, talán az ifjoncok zsenge korára utalván, majd örökre úgy maradva, esetleg az azonos mód sok gondoskodást - nevelést - törődést és szeretetet jelezvén. Nos, nálunk - ami nem csak a családot, de nagyobb baráti-ismeretségi kört is jelenti - szóval nálunk a "gyerek" szinonimája a kedvencnek is.

Így, ha pld. egyik barátnőm panaszkodott, hogy "ez a gyerek az agyamra megy, már megint, nem igaz, mit csinált" és - tudván, hogy nagy a család - megtudakoltuk, vajh' melyik az ominózus kölök, ő pedig rávágta: "melyik, melyik, a negyedik" - hát, az ember egyből tudta, hogy a kutyáról van szó, lévén az említett hölgynek három édes szülötte.

Vagy, másik barátnő: Szőrnyű, ez gyerek megint nem akar enni! Most az apja sonkával próbálja etetni az ágyban. Remélem, nem szórják szét. Na, akkor meg tudtam, hogy a kis törpe spicc finnyáskodik szokás szerint, a férje meg próbálja evésre bírni, mivel a fiuk felnőtt, és már nem lakik otthon. Arról nem is beszélve, hogy a parányi kutya étvágyával voltak örökké gondok, és nem a fiúéval.

Egyébként, ha már erről a barátnőről van szó, hadd említsem meg egy aranyköpését is: Igazán nem panaszkodhatom - mondta halálosan komolyan - tulajdonképpen rendes a férjem. Már nem szól, ha kutyaszőr van a levesben.

* * *

Nehéz napom volt. Késő délután, de még jócskán maradtak elintézendők. Az alapvető háztartási feladatok azonban, mint például az állatok élelmezése, semmiképpen sem maradhattak megoldatlanul. És nem volt otthon kutyakaja! Legalábbis reggel nem. Nos, mi a helyzet? Be kell ugranom még zárás előtt gyorsan a henteshez, vagy családom már megoldotta ezt a kérdést? (aznapra, miként egy hónapban rendszerint egyszer-kétszer, nagy, húsos marha, esetleg disznó csont volt tervezve, hadd dolgozzon-szórakozzon Fanny kicsit a rágással, és tartsa karban a fogait.) A helyzetet csak úgy tisztázhattam, ha telefonálok.

Tudományos társaság impozáns, régi épülete. A dupla ajtón túl széles márványlépcső visz fel a hangulatos váró részhez. Jobbra, mellvédszerű korlát mögött, végig a hosszú lépcső mellett, és az előrészben a recepció, egyben a ruhatárral. Az egész nyitott, a szép, antik hangulatú, boltozatos terem akusztikája kitűnő.

Sosem voltam az a zárkózott, titkolódzó, látszat-fazon. Na, jó. Mondhatjuk úgy is - csak úgy sokkal rosszabbul esik - olykor meggondolatlan vagyok.

Tehát, telefonálnom kell. Ott vagyok éppen már a lépcső tetején, mikor eszembe jut. Nincs mit tenni, vissza már nem megyek, megkérem a kedves recepciós hölgyet, hadd távrecsegjek. Valóban kedves - én már jól tudom - természetesen megengedi. Bennfentesen elhelyezkedek, tulajdonképpen otthon vagyok itt is, és ennek köszönhetően minden feszélyezettség nélkül bonyolítom a beszélgetést.

Minden rendben.

Megnyugodva cihelődök, (nyakamba a sál - inkább dísznek -, vállamra a táska) amikor valami furcsa érzésem támad. Mintha, nem lenne minden rendben. Túl nagy a csönd. Máskor itt halk zsongás uralkodik, a lépcsőn jövők menők, a váró kanapéján, foteljeiben ülők beszélgetése. Nem lenne itt senki? Körbepillantok, amint a lépcső felé tartok. Hajaj, nagyon is sokan vannak. De mindenki hallgat. És igen, mindenki engem néz. Mit néz, bámul! Egyesek egyenesen guvadó szemekkel, tényleg csak a szájukat kéne eltátani.

De, mi van? Jó, rendben, lehet, hogy szép az új sálam, (baromi drága is volt) talán jól is festek, de ennyire? Én én vagyok máskor is, akkor meg? Egy, kezdeti aggódással teli pillantás a nagy tükörbe, talán fennakadt a szoknyám, vagy rondán elmázoltam a sminkem? Szerencsére nincs semmi gikszer a megjelenésemet illetően.

Magamban vállat vonva elköszönök - szavaim csak úgy visszhangzanak a már említett kitűnő akusztika, és nem éppen suttogó hanghordozásom okán. Ettől támad egy ötletem. A lépcsőn lefelé- néhány sóbálvánnyá merevedett bámuló mellett elhaladva - még egyszer végiggondolom a beszélgetést.

Rövid voltam. Igazán nem mondhattam semmi illetlent. Nem szokásom káromkodni. lássuk csak:

"Szia, én vagyok. Jó. ... Na, igen. Rendben. Azért hívlak: mondd, vettél a gyereknek vacsorára csontot? . "

(Éva)