PÖTTÖM TÖRTÉNETE

(ezt a történetet Pöttöm írta nekünk)

A szomszédos ketrecekből furcsa, nyüszítő hangokat hallok. Én magam remegek a félelemtől, nyüszíteni sem bírok, egészen a sarokba húzódom.

Durva kezek csak pár perce dobtak ide be, ebbe az apró cellába, a rácsok mögött félelmetes nagy kutyák vicsorítanak rám. Nem tudom mi történik velem, szégyellem magam, de mozdulni sem bírok, magam alá piszkítok. Rettenesen fáj a gyomrom, a piszkos tálkában előttem száraz táp van, de nem tudok enni belőle, kihányok minden legyűrt falatot. Lassan leszáll az éj és én álomba sírom magam.

Másnap reggel ugatásra ébredek, még mindig fáj a gyomrom, nem kívánok se enni, se inni, egyre gyengébbnek érzem magam. Hamarosan megjelenik a kéz, aki ide dobott, és felemel. Egy asztalon kötök ki, és két csodálkozó szempár bámul rám. Nagyon meglep, hogy milyen kedvesek velem, átölelnek, simogatnak, egészen elszoktam már ettől. Piszkos vagyok pedig rettenetesen, még mindig a fenekem van a tegnapi baleset nyoma.

Furcsa nyugodtság érzés vesz erőt rajtam, és azon gondolkodom, de jó lenne örökre ezzel a kedves nénivel és bácsival maradni. Úgy látszik mégis jó kiskutya lehettem, mert hamarosan nejlonszatyorba kerülök és a néni kabátja alá, ahol jó meleg van, mert a hideg még mindig átjár.

A villamoson hallom már, így szólítgatnak: Pöttöm. Tetszik az új nevem, de bármennyire is szeretném megköszönni az új gazdijaimnak, hogy elhoztak erről a helyről, túl gyenge vagyok még a farokcsóváláshoz is. Amint új otthonunkba érünk, gyorsan megfürdetnek, igazuk van, tényleg rámfért már. Az állatorvos megvizsgál, kapok szurikat, azt mondja, csak meg vagyok ijedve, amúgy semmi bajom. Nem tudom elhinni, nagyon fáj a gyomrom, de ezt nem tudom megmondani az új gazdiknak. Este kapok finom tápot, jó illata van, de nem eszem belőle, nem érzem magam jól. Inni próbálok, de azt is kihányom. Éjszaka újra az autóban kötünk ki, rettegek az autótól, félek, hogy megint rossz helyre visznek, ők is eldobnak maguktól. Minden ízemben remegek. Kiderül, az állatkórházba megyünk, ahol megröntgeneznek, kapok sok szurit, és az orvos bácsi valami emésztőrendszer gyulladásról beszél anyának (ezentúl így hívom). Mire hazaérünk, ott maradok, ahová anya letesz, erőm sincs mozdulni. Egy pillanat alatt elalszom, fárasztó és izgalmas volt ez a nap, de túl gyenge és kimerült vagyok, hogy ezen gondolkozzam most.

Másnap hajnalban felébredek, egy pillanatig nem tudom, hol is vagyok. Hirtelen mindenre emlékszem, a sintértelepre, anyára, apára, a villamosra, az állatkórházra, a sok simogatásra és aggódó tekintetekre, a szurikra. Puha alattam a pléd, egészen jól érzem magam. Elhatározom, hogy megkeresem apát és anyát. Gyorsan megtalálom őket, alszanak még. Anya keze lelóg az ágyról, én megnyalom. Anya felébred és csupa könny a szeme. Felébreszti apát, ő is sír. Én is boldog vagyok, érzem, hazataláltam végre!

A következő hetekben barátkozom apáékkal, közben injekció kúrára járunk, és diétás ételt kapok, de minden nappal jobban érzem magam.

Mivel a szőrömet elhanyagolták a régi gazdik, anya elvsiz a kozmetikushoz, aki teljesen lekopaszít. Attól fogva anya nagyon gyakran fésül, jól is esik, mert könnyebb a szőröm, jól érzem magam a bőrömben. Sok bácsi és néni vesz körül, mindenki nagyon szeret és örül nekem. Hamarosan összetalálkozunk Rumyval, akiről akkor még nem sejtem, hogy a legjobb fiúbarátom lesz! Róla majd egy külön történetben mesélek nektek. A nagyiék vidéken laknak, sokat kell autózni, mire odaérünk, és én nagyon félek az autóban, mindig hányok, mert attól rettegek, hogy anya és apa odaad valakinek. Ám amikor megérkezünk, már nagyon boldog vagyok, mert a nagyi és a papi nagyon szeret engem, a hatalmas kertben nagyokat lehet szaladgálni, és Domino (ő a nagyi kutyusa) is nagyon kedves velem, pedig ő félelmetesen nagy hozzám képest. Hétközben sokat vagyok egyedül (legalábbis nekem soknak tűnik), hiányoznak anyáék, alig várom, hogy hazaérjenek, és menjünk sétálni. Mindig póráz nélkül sétálunk, mert ők megbíznak bennem, és én nem is élek vissza a bizalmukkal, mindig szófogadó kislány vagyok.

Hát így szól az én történetem, nehezen és szomorúan indult, de mára révbe ért, és én nagyon boldog vagyok!

Lett egy lány-barátom, Hugi, akivel együtt lakunk, és a történeteim is vidámak már.