Három hónapos voltam csupán, mikor elvesztettem Anyut és testvéreimet. Együtt indultunk sétálni, és míg én kíváncsiságomtól hajtva mindent megnéztem, megszagoltam, ismerkedtem a világgal, addig ők továbbálltak. Mire körülnéztem, már nem láttam őket sehol. Szívembe jeges rémület markolt, egyedül maradtam. Vadul jártam az utcákat, őket keresve, de mindhiába. Napok teltek el, de nem akadtam a nyomukra. Éhes voltam, fáradt és fáztam, a legrosszabb mégis a magány volt. Kóboroltam, csak kóboroltam. Mentem, míg a lábam vitt, ha elfáradtam, egy autó alá húzódtam, ha kipihentem magam, hát tovább álltam. De sajnos egyik utca olyan volt, mint a másik, nem találtam haza. Egyszercsak forgalmas útra bukkantam. Autók és motorok süvítettek el mellettem, jeges szelük szőrömet, rémisztő hangjuk idegeimet borzolták. Ijesztően nagyra nőtt emberek lábai között menekültem, futottam, ahogy rövid lábaim csak bírták. Borzasztóan féltem. Egy autó alatt kerestem menedéket, a hideg betonra lapulva. Hatalmas füleim az autó alvázához értek. Ettől méginkább megijedtem, ugatni kezdtem. Ekkor fedeztek fel az emberek. Az emberi lábak mellett az autó alá kukucskáló emberi arcokat vettem észre. Kezek nyúlkáltak  felém, hangok hívogattak. Pánikhangulatomban mást nem tudtam, csak morogni. Próbáltam fenyegetőnek látszani, de az arcok csak mosolyogtak. Menekülni nem tudtam, sarokba szorítottak. Aztán egy hatalmas, erős férfikéz kapta el egyik hátsó lábam és egy határozott mozdulattal kirántott az addig biztonságosnak hitt menedékem, az autó alól. Kabátjába bugyolált és gyors léptekkel egy közeli épületbe szaladt velem, ami egy állatkórház  volt. A férfi hamarosan eltűnt, helyette finom, női kezek simogattak, kedvesen becézgetve. Aztán oltást kaptam, féregtelenítettek és bolhátlanítottak. Kellemetlen volt, nem mondom, de utána kaptam enni és inni, ezért aztán hamarosan megnyugodtam. Már nem morogtam, nem akartam ijesztgetni senkit sem. Sőt! Kedvességüket kedvességgel viszonoztam. Meg is tetszettem egy kedves lánynak, aki hazavitt magával. Először a Nózi nevet kaptam Tőle, de hatalmas füleim miatt később átkeresztelt Radarra. Végre gazdám van! Van saját etető és itató tálam, saját játékaim. Minden áldott nap sétálunk  és rengeteget játszunk. Egy ágyban alszunk és imádjuk egymást. Naponta nézegeti mancsaimat: „vajon mekkorára fogsz nőni?" Simogat, dédelget, beszél hozzám. Hangja selymes, lágy. Már nem hiányzik Anyu, sem a testvéreim. Jó vele. Az sem zavar, hogy új házba akar költözni. Nekem ott van az otthonom, ahol Ő van. Amíg ő a dobozokat pakolja az autóba, addig én elmegyek friss híreket szaglászni. Fától fáig haladok, néha Gazdám felé pillantva, meg van-e még. Az út pont olyan forgalmas, mint aznap  volt, mikor az autó alatt rámtaláltak. De most nem félek, hisz Gazdám van, szerető és gondoskodó. Tovább szaglászok hát. Egy autó kerekén hatalmas dog csípős szagát fedezem fel, kissé odébb, a járda közepén egy öreg szuka járt nem olyan rég. Tőlem jobbra egy üres flakon, orrommal megbököm, kongó hanggal ferdén gurul odébb. Boldog vagyok. Egyszercsak Gazdám hangját hallom. Engem hív: „Radar! Merre vagy?" Örömmel futok felé, egy vakkantás: „itt vagyok!" Végre észrevesz. „Radar, neeeee!" sikítja. Füleim felcsapva megtorpanok a padkán, Ő az út túlsó oldalán áll. Rámosolygok: „most akkor hívtál, vagy sem?" És már lendülök is, körül sem nézve, hisz nevemet hallottam, már nem is látok mást, csak Őt, a Gazdámat, aki hívott. Nem veszem észre a jobbról közeledő autót. Nagyon gyorsan jön, esélyem sincs átérni a túloldalra. Nem lassít, észre sem vesz. Szélvédőjén megcsillan a fény, színes szikrát szórva szét, mintha Szivárvány lenne. Vagy tán egy Szivárvány Híd? Szívem megdobban, gyomrom elszorul, aztán egy hatalmas csattanás és vége. Mindennek vége. A jeges fém oldalamhoz ér, testem átveszi az autó lendületét és tovább repít. Csukott szemhéjam mögött lepereg életem, rövidke film az egész, csupán pár kocka. Az első képeken Anyám meleg méhéből a sötét, hideg utcára születek. Duzzadt emlőit szívom, belőle édes, meleg tej csurog. Majd testvéreimmel játszok, aztán az utcát látom magam előtt, ahol elvesztettük egymást. A következő képeken magamat látom, ahogy egy autó alatt vacogok, majd az állatklinika nyüzsgését. Gazdám mosolygó arcát, ahogy először mondja ki nevem. Később látom, ahogy labdát dob nekem, ahogy futás közben elkap, a magasba lendít, és nevetve magához ölel. Végül ragyogó fényt látok. Fájdalom hasít belém, de hamar el is múlik. Mire földet érek, testemben már nincs élet, lelkem a Szivárvány Hídon áll. Látom, ahogy Gazdám élettelen, kifacsart testem felé rohan, eszével talán már tudja, hogy nem segíthet rajtam, de még remél. Mellém ér, arcát könnyek áztatják, szíve majd’ megszakad. Hangja elcsuklik: „Radar, ó Radar!" Most már hangosan zokog. Az én lelkem is sír. Szerettem őt. Rövid életem során sok szeretetet kaptam tőle, sajnálom, hogy nem tudom viszonozni. Ennyit adott csak a sors. Csupán három hónapot. Bárcsak felnőhettem, megöregedhettem volna mellette! Bárcsak több örömöt adhattam volna neki. Bárcsak… Már sosem tudja meg, mekkorára nőttem volna. „Sajnálom Gazdám! Te láttad a veszélyt, ösztönösen kerestél engem, és én… én is ösztönösem cselekedtem! Hívtál, hát mentem! Történhetett volna másképp, de nem így lett. Nem hibáztatlak, de most már nem tehetünk semmit! Csupán elsiratjuk egymást… Köszönök mindent, amit értem tettél és amit tőled kaptam! Köszönöm!" Elindulok a Szivárvány Hídon felfelé. Fel, a magasba, az ismeretlenbe. Nem félek már és nem fáj semmi. De a lelkem sajog, mert tudom, hogy hiányozni fogok, és nekem is hiányozni fog Gazdám. A lány, aki megmentett. És akit most a Földön kell hagynom. Egyedül, a gondolataival. (Sharon)

(Forrás: Ritakinyo)