Ezt a történetet Pierre gazdája mesélte nekünk:

Fantasztikus dolog történt velem tegnap.

Átutazóban megálltunk a munkatársammal egy benzinkúton. Észrevettem, hogy ott egy kiskutya, néztem is milyen cuki. Aztán láttam, hogy egy autó majdnem elüti és erre beszaladt egy álló kamion alá. Akkor leesett, hogy nincs a közelben a gazdija. Odamentem hozzá, először megijedt, de utána odaszaladt. Megsimogattam, aztán csóválni kezdte a farkát. Piros nyakörve volt rajta ezüst csontokkal és piros bolhaírtó. Kislány volt. Megkérdeztem pár embert, nem ismerik-e kié, de mindenki csak mosolygott, majd továbbhajtott. A benzinkútnál megadtam a nevem és a telefonszámom.

Kiderült, hogy már látták egy ideje, hogy ott kolbászol (ÉS SENKI NEM TETT SEMMIT!!!!!). Ez a kút egy város határában van, mellettte bevásárló központ, majd házak, utcák.

Beraktam a kutyust a kocsiba. Elindultunk. Szóltam a munkatársamnak, hogy én márpedig ezt a kutyust nem hagyom ott. Elindultunk befelé a városba. Meg-megálltunk, nehéz volt vezetni, mert a kiskutya az ölembe mászott, ezért kb. 20-al mentem, kerülgettek ott a többi autósok:)

Befordultunk egy utcába. Becsöngettem egy házba, egy kedves bácsi mondta, nem ismeri a kutyát. Újra be a kocsiba, tovább. Kb 6-7 házba csöngettünk be, míg végre egy néni mondta, gyanús neki ez a kutya, mintha a szomszéd utcában lakna. DE: figyelmeztetett, sokat van kinn a kutya az utcán, úgyhogy vissza se vigyem.

Nem tudtam mi legyen, mégiscsak van gazdája a kutyának és már közel jártam hozzá. A néni olyanokat mondott, hogy nincs is oltva, nem etetik,s tb:((()

Elindultam az utcába, becsengettem a házba. Kiderült, hogy a kiskutya szomszédjához csengettem be, aki át is kísért. Kijött egy ember, mondta, na a Dixi, megint elcsavargott! A kerítés össze volt sok helyen eszkábálva, hogy Dixi (most már így hívom) ne szökjön ki, de mindig megpróbál. Ott volt egy nagyobb kutya is, amikor meglátta Dixit, elkezdett sírni, nyüszíteni. (Dixike is nyüszögött már a kocsiban, mikor befordultunk az utcába.)

Szóval sikerült megtalálni a kiskutya gazdáját. Megkérdeztem, hogy kerül a kutya az utcára, és mondtam hogy a kúttól hozom, a főút mellől, kocsi alól, majdnem elütötték. Mondta az úr, hogy ki szokott utána szökni a kutya, amikor elmegy otthonról.

Egy valami nem teszett. Kijött egy lány, aki sérelmezte, hogy miért nem adom oda rögtön a kutyát, én meg mondtam, hogy ugyan, ha már összeszedtem, a munkaidőmben, időt, pénzt nem kímélve járom a városka utcáit, csöngetgetek sok házba, hadd kérdezzem már meg miért is teszem ezt? És hogy kell-e?

Végül otthagytam Dixit, mert hát ugye az övék, és nagyon örültek egymásnak a másik kutyával. De azt sosem felejtem el, hogy nem fogadták kitörő örömmel a kutyust. Valószínűleg tényleg megszokott dolog lehet, hogy elkószál a kutya. Nagyon aggódok érte.

Amúgy biztos jó helye van, meg szeretik, de ő egy házőrző, nem szobakutya. Nem hiszem, hogy valaha annyi törődést, szeretetet, figyelmet kapott, mint a mi kutyáink. De nem tehettem mást, ha már hazavittem. Remélem jó helye van, és jól érzi magát ott Dixi, csak remélhetem, hogy boldog, hogy hazavittem.

Sosem felejtem el, milyen hálás szemmel nézett, és mennyire függött tőlem. Amint megsimogattam, tudtam, hogy most már én felelek érte, akármi is lesz, ez a kiskutya most már bízik bennem. Remélem nem csalódott.

Megköszönték, hogy visszavittem, ezerszer (szerintem nem megszokott dolog).

Szóval kedves Dixi, remélem már nem találkozunk ilyen körülmények között.

Piresz