MANÓ TÖRTÉNETE

Manó 2005. május 27-én született. Füzesabonyban jött a napvilágra. Nem tudom volt-e testvére vagy sem, ekkor még nem ismertem. Anyukámnak már régóta könyörögtem egy kiskutyáért, de neki nem a szíve csücske a kutya. Mivel anyum a Tesco áruházban dolgozik, rengeteg emberrel találkozik nap, mint nap, sok új ismerősre tesz szert. Egyik ilyen ismerőse Füzesabonyban lakik. Egyszer elmentünk látogatóba hozzá. Kis, kertes házban él, a kutyájával, és a szomszéd kutyákkal. Mesélte, hogy az egyik szomszédjában nemrég születtek kiskutyák. Mivel mi egy három emeletes – igaz nagy kerttel rendelkező- házban élünk, anya nem szeretett volna kutyát. Barátnője próbálta rábeszélni, hogy kicsi a kutya, és nekem pontosan akkor volt a születésnapom, vigyük haza. Azt mondta, a – már nem emlékszem, hogy hívták - néni, hogy már van egy jelentkező a kiskutyára, de nem biztos, hogy elviszi. Hazafelé menet, egész időn át azon törtem a fejem, biztos elviszik, biztos elviszik. Vártam, mikor szólal meg a telefon, „Gyertek gyorsan, elvihetitek a kutyát!”. De nem szólt. Eltelt egy nap, majd kettő. Telt múlt az idő, eltelt egy hét. Éppen nagymamáméknál voltunk, mikor megcsörrent a mobilom. Felvettem. Anyum volt az, és azt mondta, hogy egy kiskutya már nagyon várja, hogy játsszak vele. Nagyon megörültem, alig vártam már, hogy odaérjen. Megérkezett. A kapu kinyílt, és ott állt előttem anya, ölében egy kicsit barnás, morzsaszínű fehér farkú és tappancsú, icike-picike kis eb. Az orra, és a pofája fekete, nyaka körül egy fehér gallér. A háta, és a farka felső részén, kis, fekete csík. Lerakta földre. Én és a testvérem, Niki beálltunk, a kocsi feljáró két végébe, majd felváltva hívogattuk Őt. „Manó, Manó, Manó, gyere ide!” Ő pedig csak úgy szedte a pirinyó lábacskáit egymás után! Föl-le, föl-le. Így ment ez kb. 10 percen keresztül, mikor gondoltam egyet, felkaptam, ölembe vettem és csak simogattam, simogattam, amíg anyu haza nem vitte.

Pár hónap alatt megtanulta a szobatisztaságot, de néha nem bírta ki, és hát… Sajnos néha bepisilt. Az ágyra, a padlószőnyegre és az előszobába is. Egy párszor adtam neki tejet is, de később rájöttem, nem volt túl jó ötlet, mivel Manónak a tejtől beindultak a belső motorjai, és ilyenkor mindig nekem kellett feltakarítani. 3-4 hónapig úgy tudtuk, hogy Manó fiú – mert ezt mondták -, de amikor elvittük az állatorvoshoz, ő arról tanúskodott, hogy Manó lány. Ez eddig nem is lett volna probléma, viszont, mint később kiderült, mielőtt az én kis pincsim hozzám került, egy súlyos műtéten esett át. Valami probléma volta a hasiján belül, ezért meg kellett műteni. A műtét miatt pedig nem lehet kölyke, mert abba – az orvosok szerint - bele is halhatna. Ezt a kockázatot pedig semmi pénzért nem vállalnám! Így hát Manónak soha nem lehetnek kölykei.

Megint eltelt pár hónap. Összegyűjtöttem pár dolgot a pincsikről, amikor is azt vettem észre, hogy Manó nem is pekingi palotakutya, hanem tibeti spániel.

Eltelt két év, amióta Manó a családunkhoz tartozik. Szépen felcseperedett, igazi kiscsibész vált belőle. Már megtanítottam neki az „Ül!”, a „Fekszik!”, a Hopp!”, a Futás!”, a „Menj!” és a „Hozd vissza!” vezényszavakat. Nagyon okos kiskutya vált belőle, a pórázon is szépen sétál. Imád játszani mindenféle plüss játékokkal, legyen az kacsa, kutya, vagy az egyik „nyávogós” macskám. Szeret labdázni, bár nem a kedvence, imád futni, aprócska lábai ellenére. Sőt, úgy fut, mint a nyúl! Néha ki szoktam vinni őt a Nélpkertbe sétálni, ahol megszaglászhatja a többi kis ebet is. Kétszer már voltam kinn Bélapátfalván is, ahol rengeteget sétáltunk és játszottunk.

Nemrég azonban történt valami, amitől nagyon megijedt az egész család. Manónak egyik napról a másikra elkezdett vörösödni a szeme. Nem tudtuk elképzelni sem, mi történhetett vele, ezért elvittük Őt az állatorvoshoz. A doki szerint valamivel megkarcolhatta, vagy megcsikarhatta, azért ilyen piros. Miután jobban megnézte, arra a következtetésre jutott, hogy a karcolás miatt a szem külső rétegei közül néhány felszakadt. Szegény Manóra az orvos gallért tett. Nem tűrte túl jól, de a gyógyulása érdekében, muszáj volt rátenni. Emellett még kamillázni is kellett a szemét. Kb. egy hétig rajta kellett hagyni a buksiján azt a gallért, majd később visszamenni. Az orvos szerint nagyon hamar meggyógyult a szeme, ezért már a gallérra nem is volt szükség.

Azóta, a kis betegség óta, Manó már nagyon jól van, sőt jobban, mint valaha!

Manó imádja, ha futkározhat, főleg más kutyákkal. Szeret labdázni, utána felmászni az ágyra és széttúrni az egészet, imád játszani, és a hasát is nagyon szereti!

És persze engem, is szeret, és én mindennél jobban szeretem Őt!