Nevem Fényes-Hold Hédi.

Születtem 1999. augusztus 30-án.

De kutya is ez a kutyaélet, gondoltam magamban, mikor előttem egy kis tál üres tésztával, anyácskámtól elzárva egy rács mögött ugrabugráltam.

Mi történik itt??

Mi ez a fésülgetés? – tudjátok, mennyire utálom ezt!

Na meg még meg is mossák a pofimat, pfuj! Legalább lefetyelek egy kicsit a vizecskéből.

Ez fura!

Három idegen szagot is érzek, de nem is olyan rossz!

A legfiatalabbnak nagyon finom illata van. Gazdaasszonyom addig nem enged hozzámnyúlni, míg nem fertőtlenítik a kezüket. Pedig én már nagyon szeretnék kint lenni ezen a rácson!

Na végre, most az egyik idegen a kezébe fog és kiemel. Nagyon kedvesnek tűnik, de mit is akarnak ezek?

El akarnak vinni magukkal? Engem meg sem kérdeznek?

Na, most mit tegyek?

Aláírnak valami papírt, meg valami papírfélét számolnak és el kell válnom a kis gazdaasszonyomtól.

Fülem-farkam/már ami maradt belőle/behúzom, s hagyom, hogy egy meleg törölközőbe bebugyoláljanak és beszállunk egy autóba.

Talán itt kezdődik az új életem?

Félek! Még soha nem ültem autóba, s három nő arról beszélget, hogy mi legyen az új nevem.

Jajj, hát mért nem jó a régi? A Fényes-Hold Hédi?

- de aztán hallok valami biztatót! Legyen a neve Kyra - ez uralkodót jelent.

Ez nekem is tetszik!

Na majd uralkodni fogok!!!!

Hogy nevemre ne hozzak szégyent, én lettem az uralkodó a családban.

Ha idegen jött hozzánk, s azt mondta: na, jól elrontottátok ezt a kutyát, akkor meg is kapta érte a magáét! Jól belecsíptem a lábába.

Harapásnak azért nem nevezném, mivel a pici számmal  inkább csak csipkedni tudok.

Viseli is ennek nyomait Mama, ha éppen Gazdival falatozok, és a közelünkbe merészkedik. Csak nem képzeli, hogy elviheti azt a finom ételt, amit Gazdi mindig megoszt velem!!

Mama irigy. Nem akar adni akkor, ha Ő eszik...

- na de Gazdi!

- ezért imádom Őt a legjobban a családból!

Fél is tőlem az egész ház! Ha meglátnak, távolabb kerülnek tőlem, pedig nem is tudják, hogy belül milyen gyáva vagyok, na és nem is fogom ezt elmondani nekik!!

Gyávaságomat csak a család ismeri, mikor esik az eső vagy vihar van, hát bizony nem tudom palástolni a félelmemet. Remegek - ahogy Mama mondja - mint a nyárfalevél, sőt még a szekrénybe is bebújok, de ott is félek. Hiába nyugtatgatnak.

Na és itt van kis Judit!

Imádok a hátán feküdni, fáj is szegénynek még a dereka is mikor felkel, pedig csak 3 kg vagyok.

És a szobájában mindig találok egy-két kóbor zoknit, amit a számba kaphatok, ha Mama le akar vinni, és ezzel futhatok előle. Ha megszereztem, ez az enyém, hogyan képzeli, hogy elveheti tőlem?

A házban vannak még kutyák, igaz egyik sem olyan pici, mint én,na de nehogy azt képzeljék rólam,hogy félek tőlük,inkább rájuk rontok.

Szerencsémre még egyik sem rontott vissza, mert akkor kiderülne a turpisság!

Nagyon jó dolog ebben a családban kutyának lenni.

Azt hiszem nem hozok szégyent nagyapámra Törpike Apollóra.