Kutyás lettem. Hatlábú. Nem akartam az lenni. Eszem ágában sem volt. Meggyőződéses kutyátlan voltam harminchat éven át. Szilárd elvi alapon nem volt kutyám. Szeretem a függetlenséget, még akkor is, ha nemigen volt részem benne soha. Ebbe bele is nyugodtam rég. De hogy még egy kutyától is függjek, ez soknak tűnt fel előttem. Harminchat évig el nem tudtam volna képzelni, hogy egy póráz végére kötve naponta háromszor lemasírozzak egy térre, ahol nincsen semmi sem, és ami van, hát arról jobb nem beszélni. Tudtam, hogy aki kutyát tart, az kutyás lesz. Elkutyásodik. Kutyásokkal ismerkedik, kutyákról beszél, sőt, kutyákkal beszél, kutyával fekszik, és kutyával kel, kutyával álmodik: elkutyul.  ... Kutyás lettem. A kutyát persze nem magam szereztem, nem is magam neveltem, bónuszként járt a családdal, amelyikbe beletelepdtem. Hiányoztak a közös gyerekkori, ifjúkori emlékek, hiányzott a közös múlt. És persze nem is formálhattam önnön képemre a kutyát. A kutyát se. Én voltam egész nap a kutyával, de a gazdája nem én voltam mégsem. Társ lehettem, barát, de főnöki beosztásra itt se jutottam. ... Jól megvoltunk a kutyával. Egyikünket sem zavarta, hogy nem tudunk egymásról mindent, hogy volt külön múltunk, sorsunk, titkunk is talán. Örültünk annak, amit tudtunk. Nem kell mindig mindent tudni. Ki-ki cipelje csak magában a maga saját, külön bejáratú baját, bánatát. Volt már közös, épp elég. ... Tettünk-vettünk, ismerkedtünk. De bármit csináltam is, közben figyeltem, mi van a kutyával, hogy van, mit csinál. Nem tudtam még, hogy ez így lesz most már mindig, minden nap, minden órában, minden percben tíz éven át; a kutyás egy pillanatra sem téveszti szem, ész, lélek elől az ő kutyáját. A kutyás élete a kutya körül forog.